udvardy
frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti
kronológiája 1990-2006
találatszám:
29
találat
lapozás: 1-29
Névmutató:
Nagy Károly
1990. július 6.
Péntek János, a Babes-Bolyai Egyetem magyar tanszékének vezetője nyilatkozott a múltról, a tanszék fokozatos elsorvasztásáról. Régen két tanszék volt, külön nyelvészei és külön irodalmi, a kettőt a hetvenes évek elején egyesítették, ez összefügg a létszámcsökkentéssel. Húsz-huszonöt évvel ezelőtt a tanszékem több mint harmincan voltak. Új doktorandusok nem iratkozhattak be, ehhez külön a megyei pártszervektől kellett engedélyt kérni, a dolgozatok megvédéséhez szintén engedély kellett. Öt évvel ezelőtt a magyar az idegen nyelv státusába került. Kevesen vannak. Az előző tanévet tizenketten kezdték, a tanév végén két kolléga bejelentette, hogy nyugdíjba vonul: B. Gergely Piroska, aki tanszékvezető volt az elmúlt években és Mitruly Miklós. A változások: saját tantervet állítottak össze, a magyar főszakon negyven helyet engedélyeztek, ehhez hozzá kell számítani a mellékszakokat. Jelenleg heten végeznek, a nappali tagozat teljes létszáma most 48 hallgató. /Krajnik-Nagy Károly: Mélypontról ? újjászületés. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 6./1993. november 30.
Nov. 30-án Kolozsváron ünnepélyesen leleplezték és megkoszorúzták Avram Iancu még be nem fejezett szobrát. Beszédet mondott Funar polgármester, Grigore Zanc megyei prefektus, Traian Chebeleu elnöki szóvivő Iliescu elnök üzenetét tolmácsolta, Ion Teodor Stan, Avram Iancu Társaság elnöke, az Liviu Maior tanügyminiszter a kormány nevében beszélt, továbbá Zeno Opris, a Vatra Romaneasca marosvásárhelyi elnöke és Stefan Pascu akadémikus, a hadsereg nevében pedig Pnatelimon Pralea vezérőrnagy. Jelen volt Bartolomeu Ananai ortodox püspök, a Moldova Köztársaság is képviseltette magát. /Csoamfáy Ferenc: Ünnep egy befejezetlen szobor körül. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 3., Magyari Tivardar: Ünnepi szoboravatás. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), dec. 8./ Funar polgármester nem mulasztotta el a történelem folyamán - szerinte - kizárólag elnyomó szerepet játszó magyarok ostorozását. /Leleplezték a befejezetlen Avram Iancu-szobrot. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./ Zeno Opris a faji uszítás kritériumait kimerítő magyarellenes beszédet mondott a szobor avatása alkalmából. Judea ezredes veteránjai Marosvásárhelyről autóbuszokkal jöttek Kolozsvárra, felfegyverkezve uszító jelszavakkal. De most nem volt hatásuk. /Krajnik-Nagy Károly: Morzsák a szoboravatásról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 2./1993. december 15.
A Heltai Alapítvány bejegyzése 1990 őszén volt, de ezt csak 1992. február 15-én jelentették be nyilvánosan, megvárták a tervezett magyar könyvtári hálózat első láncszemének a kolozsvári Mikó Könyvtárnak a febr. 1-jei megnyitóját, ismertette tevékenységüket Pillich László. A Heltai Alapítvány a könyvtárszakmát és a közművelődés lényeges elemeit igyekszik átfogni. Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány kuratóriumának tagjai: Kiss Jenő, a sepsiszentgyörgyi könyvtár igazgatója, Spielmann Mihály, a marosvásárhelyi Teleki Téka főkönyvtárosa, Gábor Dénes, a Könyvesház szerkesztője, Szabó Zsolt, a Művelődés főszerkesztője, Dávid Gyula, az EMKE elnöke, Kötő József, az EMKE jegyzője, Pillich Katalin, a kolozsvári Mikó Imre Könyvtár főkönyvtárosa, Tavaszi Hajnal, a nagyváradi Bunyitay Vince Könyvtár könyvtárosa és Pillich László, a kuratórium elnöke. A Mikó Imre Könyvtár alapja a Dunaújvárostól kapott volt szakszervezeti könyvtár 20 ezer darabos állománya. Egy kolozsvári könyvtárosnő végrendeletében ingatlanát a Heltai Alapítványnak adományozta. 1992-ben Zilahon is sikerült - szintén adományozás eredményként - kultúrközpontot nyitni, ahova többezer kötetes könyvtárat telepítettek. Nagybányán az ottani Misztótfalusi Kis Miklós Társaságnak adományoztak szintén többezer kötetes könyvtárat. Dicsőszentmártonba is jelentős mennyiségű könyvet juttattak. A következő állomások: Déva és Torda, majd a tervek szerint Dés. Az alapítvány fenntartását szolgálják a Heltai Kft-k, amelyek könyvkereskedelemmel, könyvtári bútorzat forgalmazásával, nyelvoltatással és rendezvényszervezéssel foglalkoznak. Nyelvoktatásuk eredményes. /Krajnik-Nagy Károly: Közművelődési alapítvány, nyereséges káeftékkel. Beszélgetés Pillich Lászlóval. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 15./1995. május 31.
Kolozsváron májusban megjelent a Kontó /alcíme: piacgazdasági lap/ első száma. A Romániai Magyar Közgazdász Társaság támogatásával a Median Consulting Kft. adja ki, főszerkesztője Krajnik-Nagy Károly. A főszerkesztő beköszöntőjében kiemelte, hogy "a két világháború között mintegy 170-re tehető a hosszabb-rövidebb ideig megjelent közgazdasági szaklapok és körülbelül 130-ra az egyesületi, munkaadói, érdekképviseleti vagy szakszervezeti lapok száma. Utána viszont gazdasági-pénzügyi lap magyar nyelven tudomásunk szerint nem jelent meg az utolsó négy évtized alatt." /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 31./2002. december 13.
Dec. 11-én a Phoenix könyvesboltban bemutatták a Kolozsváron főképpen újságíróként, közgazdasági lapszerkesztőként ismert Krajnik-Nagy Károly A Hétnevű Sárkány című gyermekvers kötetét. /Sz.Cs.: KNK és a hétnevű sárkány. Amikor a toll csak kibújik az emberből. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./2004. december 22.
A Szabadság napilap elmúlt 15 éve alatt a szerkesztőség többen tagja meghalt, így Bazsó Zsigmond, Krizsán Zoltán, Nagy Károly, Okos György és Pálfi Mircea, akik a rendszerváltás utáni években még aktív tagjai voltak a lapnak. Sok olyan kolléga van, aki innen ment nyugdíjba, vagy más lapoknál keresett magának munkahelyet, többen Magyarországra telepedtek át. Gál Mária, Dózsa Sándor, Horváth Gyöngyvér, Kiss János, Krajnik-Nagy Károly, László Ferenc, Lokodi András, Nits Árpád, Nits Ilonka, Orbán Ferenc, Ördög Béla, Pillich László, Szabó Piroska, Székely Raymond és Turós Jakab László hosszabb-rövidebb ideig dolgoztak a Szabadság belső munkatársaiként. /Makkay József: Munkatársaink voltak... = Szabadság (Kolozsvár), dec. 22./2006. április 12.
Elhunyt Vistai András János /Vista, 1926. ápr. 5. – Bukarest, 2006. márc./. A vistai földműves-család gyermeke, András János elvégezte a közgazdaság szakot, utána a minisztériumba került, először csak tolmács, majd az Irodalmi Kiadó, a Tanügyi Újság szerkesztője, hét esztendőn át, 1967-től 1974-ig a Művelődés folyóirat főszerkesztője, ezután leváltották. Vistai András János 1974-től a Kriterionban szerkeszthette a néprajzi, művelődéstörténeti és történelmi munkákat, közben fordított a román irodalomból. 1991-ben nyugdíjazták, ezután a bukaresti református egyházközség presbitere, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem román tanszékének a munkatársa lett. Egy hónapja szülőfalujában helyezték örök nyugalomra. /Krajnik-Nagy Károly: Vistai András János (1926–2006). = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 12./2006. július 19.
Az ÚMSZ eljuttatta a Civic Media Egyesülethez a jelenleg megjelenő magyar nyelvű napi, heti és havilapok élén álló személyek listáját, amely az átvilágító testület asztalára kerül. Csinta Samu, a Krónika napilap főszerkesztője a kezdeményezést „önmagában hasznosnak és erkölcsösnek” tartja. Szűcs László, az Erdélyi Riport felelős szerkesztője örvendetesnek tartotta a kezdeményezést, amit „a dőlni készülő dominósor első kövének” tart. Figyelmeztetett: lehetnek érintettek, akik megússzák a szembesülést, s félő, akadnak olyanok is, akik »kabátlopási ügybe« keverednek. Kántor Lajosnak, a Korunk főszerkesztőjének nincs kifogása az átvilágítás ellen. Időközben az ÚMSZ listája új nevekkel egészült ki. Felkerült rá Szilágyi István, a Helikon főszerkesztője, illetve Hodgyai Géza, az Új Kelet lapigazgatója. Emellett önmagát javasolta átvilágításra Boros Ernő, a Nagykároly és Vidéke főszerkesztője, valamint Krajnik-Nagy Károly, aki korábban a Brassói Lapok és az Előre szerkesztője volt. Gáspárik Attila, az Országos Audiovizuális Tanács alelnöke javasolta, hogy az átvilágítás érintse a jelenleg Magyarországon tevékenykedő, de Erdélyből elszármazott újságírókat is: Csáky Zoltánt, Cselényi Lászlót, Heltai Pétert és Bodor Pált. A Civic Media csupán a romániai sajtóban jelenleg dolgozó szerkesztők, publicisták átvilágítását kérheti. /Cseke Péter Tamás: Tiszta hangok II: dől a dominósor? = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 19./2007. június 20.
Duna-menti közös történelmünk máig is legérzékenyebb fejezete 1848-49. Köztéri tábla hirdeti Kolozsváron, a Biasini-ház falán, Petőfi Sándor emléktáblája alatt 1848-49 román áldozatainak állítólagos mérlegét: 40 000 halott, 240 felégetett és elpusztított falu. Ezt a magyar nemesi önkény számlájára írják (különben egész nemzetként is megkapjuk a magunkét, például Baba Novac szobrának uszító feliratán). Ezzel szemben az osztrák császári felmérések szerint a román áldozatok száma 4425 fő. 1857-ben, egy másik statisztika szerint 5405 személy. Utóbbi forrás 18 ezer főre becsülte Erdély lakosságának a teljes veszteségét. Összesen 18 ezer áldozat, csatákban és csatákon kívül, ebből 40 ezer román! És ezt 2007 nyarán, Kolozsváron szó nélkül tudomásul vesszük. Nem hivatkozunk bécsi, pétervári, pesti és hazai levéltárak anyagainak az összevetésére. Egy szava sincs hozzá a „jogvédő” politikának, vállukat vonogatják a megszólított civil szervezetek: „nem jött el még erre az idő”. A július elejére esedékes román-magyar konzultáció napirendjén az ilyen köztéri feliratok eltávolítása még véletlenül sem szerepel. /Krajnik-Nagy Károly: Itt az idő! Vagy ráérünk arra még? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 20./2007. december 1.
November 14-én Kolozsváron a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban rendhagyó irodalomórát tartottak. Sánta Ferenc életének és munkásságának alaposabb megismerése volt a céljuk, az író születésének nyolcvanadik évfordulója alkalmából. A rendezvény meghívottja Krajnik-Nagy Károly magyartanár és szerkesztő volt. Ő állította össze az Isten a szekéren című kötetet, amely válogatást tartalmaz az író novelláiból. Sánta Ferenc /sz. Brassó, 1927/ többek között a János Zsigmond Unitárius Kollégium diákja is volt. Az első alkotása, a Sokan voltunk című novella 1954-ben jelent meg. Az író több elismerésben részesült, Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas, művei huszonhárom nyelven jelentek meg. Már 1970 óta nem publikál. Az iskola médiatermét ünnepélyesen Sánta Ferenc médiateremnek nevezték el. A falon Csutak Levente brassói grafikus Sánta Ferencről készült portréja látható. /Balázs Aletta Júlia, Csipkés Hajnalka-Szende: János Zsigmond Unitárius Kollégium. Rendhagyó irodalomóra Sánta Ferenc életéről és munkásságáról. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 1./2008. augusztus 8.
Illegális és mégis mérvadó közéleti szereplő volt a kommunizmus évtizedei alatt a Szabad Európa Rádió (rövidítve SZER) és a BBC (British Broadcasting Corporation). Tucatnyi nyelven sugározták a cenzúramentes, szabad információkat a vasfüggönyön át, tárgyilagos rendszerkritikájukkal nagy űrt pótoltak. A BBC a második világháború kezdetén indította el adásait Kelet-Európa irányába. Az információs háború hozta létre később, az ötvenes évek elején a Szabad Európa Rádiót, az Amerikai Egyesült Államok anyagi támogatásával, müncheni központtal. Magyarul, románul egyaránt hallgatták az adásaikat, a diktatúra zavaróállomásai ellenére. Nemzedékek hallgatták az olyan híres rádiósokat, mint a sepsiszentgyörgyi Mikóból indult Koréh Ferenc, a Brassóban pályakezdő Mikes Imre, azaz Gallicus, híres rovatával, a Reflektorral, vagy várták a hét közepét, amikor a Szabad Európá-s Vajda Albert csütörtököt mondott. A BBC magyar adásában pedig Márai Sándor, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Határ Győző szólaltak meg. Mindkét adó magyar adása már évekkel ezelőtt megszűnt, augusztus elsejétől pedig elnémulnak a két adó román adásai is. A SZER román adásait Enescu rapszódiája vezette be, nagy öregjei, mint Noel Bernhard, Vlad Georgescu, Virgil Ierunca, Monica Lovinescu, Max Banus már csak archivált hangjukkal vannak jelen. /Krajnik-Nagy Károly: Búcsúzó BBC, SZER: életünk részei voltak. = Krónika (Kolozsvár), aug. 8./2008. december 6.
A Kriterion Kiadó népszerű sorozatában megjelent a 101 vers Brassóról. Válogatta Jancsik Pál és Krajnik-Nagy Károly / Kriterion, 2008./ A gyűjtemény főként a magyar költők Brassó ihlette verseire koncentrál, de a szászok és a románok kultúrtörténetében és történelmében is fontos szerepet foglal el a város, szász és román kötők brassói verseit is közli. /Bogdán László: Brassó a költészetben. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 6./2009. június 12.
Az emlékiratoknak Erdélyben négyszáz éves múltjuk, hagyományuk van, memoárok mostanában is szép számmal jelennek meg. Mina László nyugdíjas brassói mérnök, egykori részlegvezető emlékezése ritkaságnak számít. A szerző Úton /Fulgur Kiadó, Brassó, 2008/ című vaskos kötete megjelent, ebben szerepet játszhatott a fordulat utáni években vállalt közéleti szerepe is. Mina László l990 és 1996 között az RMDSZ Brassó megyei elnöke volt, az indulás és alapozás hőskorában terepjárásban, bázismunkában kamatoztatta az informatika és rendszerkezelés terén felhalmozott szakmai tapasztalatait. Alaposságát a 442 oldalas könyv 106 dokumentumot tartalmazó DVD-melléklete is mutatja. A kötet terjedelmi súlypontja a megyei RMDSZ-elnök számadása. Az indulás optimizmusától a kiábrándulásig, a megkeseredettségig, végül pedig a félreállásig. A központi vezetés centralizációja ütközött össze a megyeiek önállósági igényeivel. A könyv hátsó borítójáról egy mondat: „Brassó megye magyar kisebbsége történetének a megírása még várat magára. ” Az előmunkálatok ideje elérkezett. /Krajnik-Nagy Károly: Brassói családtörténet – közéleti számvetéssel. = Krónika (Kolozsvár), jún. 12./2009. augusztus 21.
Keresve sem találhattak volna jobb helyszínt a legújabb Petőfi-kötet bemutatójára, mint a gidófalvi Czetz János-emlékszoba. A háromszéki község leghíresebb szülötte, a szabadságharc legfiatalabb tábornoka, Bem tábornok vezérkari főnöke, majd a szabadságharc után Buenos Airesben az argentin Katonai Akadémiának negyedszázadon át az igazgatója maga is gyakran találkozott Bem főhadiszállásán Petőfivel, noha ennek nem maradt írásos nyoma. Bemutatták Kedves Gyula–Ratzky Rita: Csataterek Petőfije. Dokumentumok, Petőfi-művek hadtörténeti és irodalomtörténeti-poétikai elemzésekkel /Timp Kiadó, Budapest, 2009/ című könyvet. Dr. Kedves Gyula alezredes, a budapesti Hadtörténeti Intézet és Múzeum igazgatóhelyettese és Ratzky Rita irodalomtörténész alaposan tájékozódtak nemcsak a könyvtárnyi Petőfi-irodalomban. A kötet a csatatereket számos korabeli haditérképen és napjainkban készült fotográfián mutatja be. /Krajnik-Nagy Károly: Könyvespolc: Csataterek Petőfije. = Krónika (Kolozsvár), aug. 21./2010. szeptember 6.
Őrölnek a történelem malmai – interjú Romsics Ignác történésszel
A demokratikus viszonyok és az EU-n belüli közös lét minden korábbinál jobb feltételeket biztosít a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez – állapítja meg a Krónikának adott interjúban Romsics Ignác Széchenyi-díjas budapesti történész, a 20. századi magyar történelem neves kutatója.
Gratulálunk idén elnyert akadémiai rendes tagságához, amelyet egyesek szerint rég kiérdemelt, de megkésett elismerés. A professzor úrnak a kolozsvári Korunk Akadémia szervezésében rendezett Trianon-előadásán arra gondoltam, vajon a történelem malmai is ilyen lassan, de biztosan őrölnek?
Azt mondanám, hogy a történelem malmai néha lassan, néha gyorsan, de folyamatosan őrölnek, viszont a végeredmény biztosan sohasem prognosztizálható. A 90 évvel ezelőtti nagyhatalmi döntés hideg zuhanyként érte a magyar társadalmat. A „nemzeti nagylét” helyett, amelyre készültek, csonkolás következett, amelyet senki sem tudott elfogadni igazságos és végleges rendezésként. Az elutasítás mögött viszont különböző múlt- és jövőképek, valamint revíziós programok húzódtak meg. A „mindent vissza” jelszava mellett körvonalazódott az etnikai elvű revízió koncepciója, sőt olyan regionális és multikulturális jellegű megoldásoké is, mint amilyen a transzszilvanizmus volt. Az 1938 és 1941 közötti változások igazolni látszottak az akkori kormánypolitikát. Az ország területe csaknem megkétszereződött, s lakossága 9 millióról közel 15 millióra nőtt. Jelentős magyar kisebbség 1941 után már csak Dél-Erdélyben élt. A II. világháború utáni újabb békeszerződés, az 1947-es párizsi azonban az 1920-as határokhoz tért vissza, sőt további három falut csatolt el az országtól. Ezután közel 40 éves időszak következett, amikor nemcsak a revízió veszítette el aktualitását, hanem a magyar kisebbségek létjogait is semmibe vették. Az 1989–90-es változások óta a helyzet minden tekintetben sokat javult, ami természetesen nem jelenti, hogy ne lennének gondok és további tennivalók. Én úgy látom, hogy a demokratikus viszonyok és az Európai Unión belüli közös lét – perspektivikusan akár a közös európai állampolgárság – minden korábbinál jobb feltételeket biztosítanak a Kárpát-medencei magyarság összetartozásának különböző szintű intézményesüléséhez, természetessé válásához és napi szintű megéléséhez.
Az anyaország elszívó hatása az elmúlt kilencven évben változó intenzitással, de folyamatosan érvényesült a Kárpát-medence magyar kisebbségeivel szemben. Számszerűsíthetők-e ezek az adatok, például a három nagyobb kivándorlási hullám: a két világháború utáni idők és a nyolcvanas évek végének esetében?
Elég pontos adataink vannak az egyes migrációs hullámok mértékéről. 1919–20-ban mintegy 350–400 ezer fő érkezett – menekült vagy optált – az anyaországba. Ezek közel fele erdélyi volt. Közülük több tízezren hónapokon át pályaudvari vagonokban vagy rögtönzött barakkokban laktak. A II. világháború alatt és után körülbelül ugyanennyien kerültek át a mai Magyarország területére. Az 1949-es népszámlálás összesen 376 ezer olyan személyt mutatott ki, aki 1941 után került az országba. Közülük 134 ezren Erdélyből, 119 ezren Csehszlovákiából, 66 ezren pedig Jugoszláviából érkeztek. Ezek egy része menekült volt, más része a csehszlovák–magyar lakosságcsere keretében került át, harmadik része pedig egyszerűen itt ragadt. Az 1980-as évek második felében elsősorban Erdélyből érkeztek menekülők és áttelepülők. Ennek oka – a rendkívül represszív román politika – jól ismert. 1985-ben 1700, 1987-ben 6500, 1988-ban közel 10 ezer letelepülni szándékozó erdélyi magyart regisztráltak a hatóságok. Sokan viszont egyenesen Nyugatra tartottak, amelyre 1986 végéig Ausztrián keresztül volt is lehetőség. Hogy a Nyugaton szétszóródott és egzisztenciát teremtett erdélyi magyarok hányan lehetnek, azt nem tudom. Viszont bárhol járok a világban, érzékelem, hogy léteznek. Az 1991 és 1995 közötti délszláv háború a vajdasági magyarság jelentős részét késztette otthonának elhagyására. Az ottani magyarok száma 1991 és 2002 között 341 ezerről 290 ezerre csökkent. Jelentős részük Magyarországon telepedett le, másik részük továbbment Nyugatra. Az anyaország felé irányuló migráció tehát jelentős, összességében közel milliós nagyságrendű volt. Más körülmények között ez a folyamat ma is tart. Ennek átgondolása és a lehetséges alternatívák tudatosítása fontos politikai feladat.
Előző kérdésünkhöz kapcsolódva: az utódállamok hogyan viszonyultak a lakosságcseréhez, a repatriálásokhoz, illetve a kettős állampolgársághoz?
Ez nagyon bonyolult kérdés; az álláspontok korszakonként különböztek. Az I. világháború után az utódállamok lakói dönthettek arról, hogy hol kívánnak élni: addigi lakóhelyükön, avagy az anyaországban. Az utóbbiakat hívták optánsoknak. A II. világháború után egészen más volt a helyzet. A csehszlovák hatóságok akkor lényegében teljes mértékben meg akartak szabadulni a magyaroktól. Vagy azt várták tőlük, hogy nyilvánítsák magukat szlováknak, vagy azt, hogy távozzanak. A nyugati hatalmaknak, elsősorban az Egyesült Államoknak köszönhetően ez a tervük nem sikerült. Ha megfogyva is, de a felvidéki magyar közösség megmaradt. Erdélyben egészen más volt a helyzet. Bár a háború alatt a román béke-előkészítők egy része foglalkozott nagyarányú népességmozgatások tervével – a székelyeket például Máramarosba, a Székelyföldön kívüli magyarokat pedig a Partiumba akarták telepíteni –, a háború után más irányt vettek az események. Itt nem történtek erőszakos kitelepítések; a román politika egy ideig adott a látszatokra. Jugoszláviában pedig, miután a véres megtorlóhullám befejeződött, viszonylag kiterjedt kulturális és önigazgató jogokat kaptak a magyarok, s ez egészen Tito 1980-as haláláig így maradt. Ma ismét egészen más a helyzet. Az Európai Unió keretében lényegében a diákok és a mobil munkavállalók is szabadon vándorolhatnak, és telepedhetnek le bárhol. Néhány évtizeden belül ez éppen magyar–magyar relációban is egészen új helyzetet teremthet. Őszintén szólva, ezt én sokkal lényegesebb kérdésnek tartom, mint a kettős állampolgárság ügyét. A 2004-es szerencsétlen népszavazás óta a helyzet mindenesetre sokat változott, és a Nyugat-Balkán integrálásával, ami napirenden van, tovább fog változni. Schengen a magyar–magyar relációban is előrelépés, ezért nem nagyon értem azokat, akik ezt kárhoztatják. Nyilvánvalóan külön feladat és belátható ideig az is marad Kárpátalja, mivel Ukrajna uniós tagsága nincs napirenden, és ha valaha napirendre kerül, az ismét egészen más helyzet lesz.
Integráció és dezintegráció egymást váltják a történelemben. A magyar huszadik század ebben a párosításban milyen példákkal, tanulságokkal szolgál?
Ha ránézünk Közép- és Kelet-Európa politikai térképére a 19. és a 21. század elején, akkor világosan látjuk az államfejlődés fő tendenciáját. 200 évvel ezelőtt három nagy birodalom – az orosz, az oszmán és a Habsburg –, valamint a Porosz Királyság uralta a térséget. Ma közel 20 független államot találunk a helyükön. Vagyis: a multietnikus nagy birodalmak több lépcsőben átadták helyüket a nyelvi-kulturális szempontból egységesebb nemzeti államoknak. E folyamat eddigi végpontja Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása volt. Koszovó példája és más térségen kívüli fejlemények (Belgium, Spanyolország) arra utalnak, hogy a dezintegrálódás még tovább is folytatódhat. Ugyanakkor jól látszik, hogy a dezintegrálódással párhuzamosan az utóbbi évtizedekben jelentősen előrehaladt az európai integráció, amelynek a jövőjét én sokkal optimistábban látom, mint néhány mai közgazdász. Ez az integrálódás már eddig is a nemzetállami jogosítványok körének szűkítésével járt együtt, és ez a jövőben is folytatódni fog. Ismerünk víziókat arról, hogy az Európai Unió idővel nem nemzetállamok, hanem régiók föderációja lesz. Azt azonban, hogy ez valóban így lesz-e, senki sem tudja megjósolni. Egy magyar akadémiai levelező tagról nagy valószínűséggel állítható, hogy 6 vagy 9 éven belül rendes tag lesz. A történelem azonban olyan soktényezős folyamat, és annyi benne a véletlen, előre nem látható elem, hogy nem tudunk felállítani biztos prognózisokat. Csak azt látjuk és halljuk, hogy a malmai őrölnek.
A nemzet televíziójában a vasárnap délutáni Törzsasztalt a legnépszerűbb, legnézettebb műsorok között tartják számon. Elképzelhető-e, hogy fájóbb vagy sürgetőbb gondjaink műsorbeli megvitatásához szalonképesebb vitapartnereket az érintett utódállamokból is meghívjanak?
A Törzsasztalnál eddig is megfordultak a határon kívüli magyarok képviselői. Legutóbb éppen egy szabadkai dramaturggal és az erdélyi Selmeczi Györggyel beszélgettünk. Korábban Duray Miklós volt többször a Törzsasztal vendége. Igazat adok azonban önnek abban, hogy ez a jelenlét lehetne gyakoribb és intenzívebb. Továbbítani fogom észrevételét a szerkesztőknek és Vizi E. Szilveszternek, akik ebben dönthetnek. Valójában én is csak vendég vagyok, még ha „törzsvendég” is.
Krajnik-Nagy Károly. Krónika (Kolozsvár)2011. december 16.
Románok történelme, szemellenzők nélkül
Nagyrészt emigrációban eltöltött 95 esztendejével Neagu Djuvarát aligha nevezhetjük kimondottan fiatalnak. Legfeljebb a szó szellemi értelmében fiatal (noha a sportos öregúr fizikailag is irigylésre méltó kondícióban tartja magát).
Európai látókörű gondolkodásának frissességével, saját meggyőződésének önkritikát sem kizáró harcos propagálásával viszont ma is a média egyik kedvencének számít. A bukaresti könyvvásáron pedig mostanában az is kiderült, hogy nemcsak a média, de az olvasók kegyeibe is sikerült beférkőznie. Pedig az eladásokban taroló könyve, a Havaselvét alapító dinasztia kun származásáról, a Basarab apjával azonosított Negru Vodáról sokak szemében lehetett szálka, történészviták kereszttüzében is állott.
Persze nem Djuvara az első, és nem is az egyetlen, aki a pártállami időkben becsontosodott tabukat, sztereotípiákat döntögeti. Lucian Boia kijózanító könyvét – Történelem és mítosz a román köztudatban – szintén ehhez a vonulathoz sorolhatjuk. Néhány évvel még meg is előzi Djuvara ifjúságnak szóló történelmi olvasatát, A románok rövid történelme 1996-os első kiadását, amelyet azóta még tízszer utánnyomtak, s a kolozsvári Koinónia jóvoltából és Horváth Andor gördülékeny fordításában most a magyar változatot is olvashatjuk. Havasalföld és Moldva másfél százados kun megszállását, a kunok, a besenyők, más turáni népek szerepét a mai románság etnogenézisében már ebben a könyvében is bátran hangoztatja. Amivel már olyan történészek is tisztában voltak, mint például Nicoae Iorga.
De egy dolog volt az, amit már Iorgáék is tudtak, magukban elismertek, és egészen más, ami mellett írásban is letették a garast. Hogy miért? Djuvara szerint megállnak ott, ahol már nem tetszenének a népnek, ugyanis „...mélyen meggyökerezett nálunk az a szemlélet, hogy vannak a nemzet történetében dolgok, amelyeket kimondani szabad, másokat viszont nem”. (A románok rövid története, 72. l.) Egy interjújában még élesebben fogalmaz: „De hogy van az, hogy hazudsz, és még magad is elhiszed a végén?”
Djuvara, a macedo-román származású emigráns arisztokrata, a Sorbonne egyetemen történelemfilozófiából Raymond Aron doktorandusa, nem hajhássza az olcsó népszerűséget. Pár nappal a bukaresti könyvsiker után azzal terelte ismét magára a közfigyelmet, hogy alapjaiban kérdőjelezte meg az Iliescuék által az országra erőltetett, magyarellenes felhangoktól sem mentes ünnepet, és helyette ismét a régi május 10-ét javasolta. Nem a monarchia, ez későbbi „árukapcsolás”, hanem az állami függetlenség kikiáltásának a napját december elseje helyett. Mert utóbbi „nem az ország ünnepe, legfeljebb Erdélyé és a Bánságé”.
És ha már itt tartunk, idézzük fel az egyesüléshez kapcsolódó néhány gondolatát. Djuvara elmondja, hogy a párizsi béketárgyalásokon Romániának a központi hatalmakkal 1918-ban megkötött különbékéjét a győztesek a szövetségesi szerződés megszegéseként értelmezték. Emiatt történt, hogy a központi hatalmak előtti 1918-as kapitulációban ártatlan, mert az erdélyi Alexandru Vaida-Voevodot kellett a párizsi béketárgyalásokon előtérbe tolni. De csak addig, amíg kormányfőként a habozó győzteseknek többek között a kisebbségekkel kapcsolatos aggodalmait leszereli. De ahogy a mór megtette a kötelességét, mehetett is azon nyomban. Djuvara pedig a párizsi epizód következményeit így foglalja össze: „Ez a kétszeresére növekedett ország a maga korábban csak nagyon rövid időre (1601–1602-ben) együvé tartozó tartományaival – ÓKirályság, Bánság, Erdély, Máramaros, Bukovina, Besszarábia –, ahol a kisebbségek a lakosság 28 százalékát tették ki, rendkívüli nehézségekkel nézett szembe. A kisebbségek ügye, vagyis az, hogy milyen garanciákat kell nyújtanunk az újonnan létrehozott vagy visszaállított államoknak – ilyen volt Csehszlovákia és Lengyelország –, illetőleg azoknak, amelyeknek a területe számottevően gyarapodott, mint Romániáé vagy Jugoszláviáé – az egyik leghosszabban egyeztetett kérdés volt Versailles-ban. Következett a vállalt kötelezettségek gyakorlatba ültetése – ez a kérdés még ma, nyolcvan év után is időszerű” (280. l.)
Történelem, szemellenző nélkül. Írásunk címe az objektivitásra utal, amin a tények tiszteletét, a történelmi források el nem hallgatását, félre nem magyarázását értjük. De nem volt, és talán nem is lesz olyan történetíró, akinek sikerülne a saját és az olvasói helyzetét, nézőpontját, beidegződéseit, mentalitását százszázalékosan figyelmen kívül hagyni. Miközben román nemzeti történelmét magyar szemmel is élvezetesen és legtöbbször egyetértéssel olvassuk, azokon a pontokon, ahol mi másképp látunk, netalán vitára is támadna kedvünk Djuvara úrral, a szerző őszintesége és arisztokratikus eleganciája valósággal lefegyverez. Szerinte a történetíró „pártatlansága nem eredhet másból, mint részrehajlások lehető legtisztességesebben felvonultatott sorozatából.
Ha így járunk el, akkor múltunk leírása és magyarázata során nem lebeghet szemünk előtt egy állítólagos „nemzeti cél”, nem hallgathatunk el, és nem ferdíthetünk el e hamis hazafiság nevében bizonyos tényeket....” (i. m. 7.l.) Példának hozhatnánk fel könyvéből a Dunától délre élő román nyelvjárások és népcsoportok részletes bemutatását, a középkori Magyarország szerepét Havasalföld és Moldva kialakulásában, vajdáik hűbérességét előbb a magyar, később a lengyel király irányában és így tovább.
Ismertetésünket nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne méltatnánk a fordító, Horváth Andor teljesítményét. A stilárisan is gördülékeny, szakszerű tolmácsoláson számos ponton túllépve, vállalkozása a román–magyar történelmi párbeszéd fontos premisszájának és állomásának tekinthető.
Krajnik-Nagy Károly
Neagu Djuvara: A románok rövid története, Koinónia Kiadó, 2010
Krónika (Kolozsvár)2012. augusztus 20.
Elsüllyesztett történelmi múlt
Emléktúra Széchenyi István és a Szent Korona nyomában - ezzel a mottóval szervezte meg a brassói Cenk Alapítvány azt a négynapos nyári kirándulást, amelynek célja az Al-Duna magyar történelmi emlékeinek a számbavétele, felfrissítése volt, nem utolsósorban figyelemfelhívás is a részben fakuló, helyenként ki-kihagyó történelmi tudatunk megerősítésére.
Brassó középkori latin neve Corona, németesen Kronstadt, s magyar király koronájához, a Salamonéhoz kapcsolódik a város címerében is megörökített történelmi legenda, hogy az ellenségei elől menekülő királynak egy bokorban fennakadt koronájára valahol a mai város területén találtak volna rá. Orsován viszont nem legenda, hanem a történelem része, hogy 1849–1853 között a korona valóban itt rejtőzött, elásva a mai katolikus templom alatt. Az történt, hogy a menekülő Kossuth Lajosék Orsovánál eveztek át a bizonytalan menedéket nyújtó török birodalomba, s az évezredes ereklyét, mindmáig a magyar államiság szimbólumát biztonságban akarták tudni, nem tehették ki változó politikai széljárásoknak.
Széchenyi István személyisége is összefogta a két vidéket. Széchenyi fiatal korában Brassóban is időzött, naplója tanúsága szerint szíve is lángra gyúlt, nagycenki szerelmei után a barcasági Cenk alatt is, és nem csupán az európai gótika legkeletibb városának a patinája miatt... A Széchenyi-kultusz ápolását Brassóban eddig is leginkább a Cenk Alapítvány karolta fel. Az Al-Duna, Orsova, a Kazán-szoros viszont a legnagyobb magyar gazdag életművének egyik kiemelkedő teljesítményére, a Duna vaskapui szabályozására, hajózhatóvá tételére emlékeztet. Emlékeztet, de sajnos a szemnek szánt emlékek nem gyönyörködtették, inkább szemét szúrták az „aranykorszak” névadójának, aki a vízi erőmű, a gát építésekor jobbnak látta a Széchenyi-emléktáblát, s persze a Széchenyi utat is sok-sok méterrel a gyűjtőtó víztükre alá elrejteni. A szomszéd ország vezérének, Titónak viszont nem volt kifogása Trajánus emléktáblája ellen, gondoskodott is róla, hogy a becses ókori emléket fennebb költöztessék a szerb partvonal hegyoldalában… Széchenyi tehát maradhatott odalent, a román oldalon viszont Decebal kőszobrát kezdték el kifaragni, igaz, már nem a Kondukátor, hanem Iosif Constantin Drăgan, a legionárius múltú lugosi milliárdos megrendelésére.
De a többségiek közül sem mindenki ilyen intoleráns. Az Al-Duna egyik „csillagában”, folyóparti csinos kis panzióban, ahol a sétahajónk kiköt egy halsültes gyorsebéd erejéig, Doru Oniga, a tulaj kissé titokzatosan irodájába invitál minket. Oniga úr régi jó ismerőse a túravezetőnknek, Madaras Lázárnak, aki viszont pár éve még Mehedinţi megye kormánybiztosa, prefektusa volt. Házigazdánk jól tudja, kik vagyunk, és miben is „sántikálunk”, s azt is jól tudja, hogy az ide-idetévedő magyar turistákat mivel sikerül elbűvölnie. Irodájában a Vaskapu-szabályozás mindkét, a 19. század harmincas éveiben Széchenyi István, majd a századvégen Baross Gábor „vasminiszter” nevéhez köthető második menetének gazdag kép- és fényképgyűjteménye fogad. Ennél részletesebb dokumentációt eddig még csak az esztergomi Duna Múzeumban láttunk, de ott sem kiállítva, hanem a muzeográfusok-restaurátorok munkaasztalain.
Amikor hajócskánk az orsovai öbölből kijut a folyam fő sodrásába, pillanatnyi csenddel adózunk a vízben éppen alattunk rejtőzködő Senki-szigetének a modellje, Ada-Kaleh emléke előtt. Azt sokan tudják, hogy Tímár Mihály világból való visszavonulását Jókai gyermekkorának egy titokzatos komáromi kereskedőjének az eltűnéséről mintázta, azt viszont már kevesebbet emlegetjük, hogy az Aranyember üzleti sikereinek a valóságban is élt modellje, éppen Széchenyi bankárja, Sina György volt. A legendás pénzember, aki a Vaskapu-szabályozás idején is képben volt már, később pedig a Lánchíd építésének a finanszírozásában vállalt oroszlánrészt, Balkánról felvándorolt macedo-román családból származott, s így lett a Rotschildok partnere, a Habsburg-birodalom egyik legbefolyásosabb pénzembere.
De az irodalomtörténetbe való belefelejtkezés helyett figyeljünk inkább exprefektus túravezetőnk bennfentes információira. Ada-Kaleh, az egykori török erődítmény tégláit-köveit szakszerűen szétszedték, az elsüllyesztett városka mását a közeli Şimian-szigeten kellett volna újra felépíteni. Hogy ez mostanáig sem történt meg, azt a privatizáció során felmerült, mindmáig megoldatlan birtokviták akadályozzák. Két világ, a németes pedantériával adminisztrált Habsburg-impérium és a sokkal lazább balkáni török közigazgatás különbözősége napjainkig visszaköszön. Például az egykori Szörényvár, ma Drobeta-Turnu-Severin kataszteri hivatalában. A mai város egyik részében már a 18. századtól rigurózus és megbízható volt a telekkönyvezés, az egykori határon túleső negyedekben pedig nyoma sem volt ennek... A visszaigénylők persze dühöngnek, a helyi ügyvédek pedig a perek sokaságán szépen híznak és gyarapodnak... A nyereséget igen sokan a part mentén felsorakozó üdülőházakba, villákba fektetik be. A telekárak persze itt is az égbe rúgnak, de Tímár Mihály, alias Sina György telekspekulációs zsenialitása napjainkban is folytatódik. A magántelkek ugyan méregdrágák, de a folyammenti keskeny sáv már az állami vízügy tulajdona. Újgazdagéknak pedig vásár helyett inkább megéri a telkeket állam bácsitól, jóval a piaci ár alatt, 99 évre kibérelni. Majd ha ez a kis idő letelik, akkor is ráérnek morfondírozni, hogyan is tovább. Emlékezzünk: Tímár Miháy is éppen ezzel az egyszerű trükkel mentette meg, úgyszintén 99 évre, a Senki-sziget lakóit a beszédes nevű kalandor, Krisztyán Tódor zsarolásai elől.
Amikor Dubova magasságában elhaladunk, a levegőben harangzúgás úszik felénk a partról. A kis ortodox templomot, ahonnan indul, még katolikusok maguknak építették. Maguknak, amikor itt még elegendő számban voltak. Megcsappant azóta a hívek száma, nemcsak a katolikusoké, de a reformátusoké, evangélikusoké is, hadd ne folytassuk a felsorolást... Elvándorlás, vegyes házasságok, alacsony népszaporulat, bizonytalan, majd változó identitás, ismert a képlet az Al-Duna mentén, itt és országszerte. Elsüllyedt – elsüllyesztett – történelmi múltunk nyomában indultak el az idei nyár brassói barangolói, s amit Szörényvártól Orsováig és tovább, a Kazán-szorosban tapasztaltak, valami olyasfélét érezhettek az úton visszafelé, Herkulesfürdőn is, a száz évvel ezelőtti „boldog békeidők” porladozó emlékeinél.
A múltat, a múltunkat is meg kell őrizni, és nem is csupán nosztalgiából. És ha erre az Al-Dunát felkeresők magukban rádöbbennek, máris léptünk egy nagyot annak irányába, hogy minderre másokat is rádöbbenthessünk.
(Ada Kaleh, a senki szigete
Ez az 1700 méter hosszú, 4–500 méter szélességű kis sziget Orsovától három kilométerre keletre helyezkedett el a Duna medrében, amíg az első – 1964 és 1972 között megépült Vaskapu I – erőmű építése miatti duzzasztás után víz alá nem került. 1689-ben Veterani császári tábornok ismerte fel stratégiai jelentőségét, és erődítmény építését javasolta. Az erőd a szigettel együtt számos alkalommal cserélt gazdát. Már 1691-ben elűzte onnan az osztrákokat, török segítséggel Thököly Imre, de azok hamarosan visszafoglalták. 1699-ben a karlócai béke nyomán török kézre került. 1716– 1718-ban az osztrákok foglalták el, 1738-ban négy hónapnyi ostrom után ismét a törökök szállták meg. 1789-ban újra az osztrákok hódították meg, de a következő béketárgyalások eredményeképpen török fennhatóság alatt maradt. 1923-ban, az első világháborút lezáró békék során lakói a Romániához csatlakozás mellett döntöttek. A vízerőmű építése miatti kitelepítés után lakóinak nagy része Törökországba, kisebb része Dobrudzsába költözött, ahol egyébként is él török kisebbség. A sziget egyik látványossága volt az erőd mellett az 1903-ban, egy korábbi ferences rendi kolostor helyén épült mecset. Jókai Mór Az arany ember című regényében szereplő Senki-szigetét az Ada Kaleh-sziget ihlette.)
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)2012. december 21.
Mag Péter emlékére
Ma már inkább csak az idősebbek emlékeznek rá, pedig volt vagy másfél év a hazai magyar rádiózás történetében, és éppen a decemberi fordulat után, amikor Erdély-szerte sok helyütt megállt az élet, soha nem politizáló falusiak is hazaballagtak a mezőről, mert eljött a három óra, és nekik muszáj volt Mag Pétert (Kécsa, Temes megye, 1931. október 29.– 2012. december 18., Bukarest) meghallgatniuk.
Pedig akkorra már bőven volt konkurencia, egyszeriben szabad lett az írott sajtó és szabad az elektronikus média is. Szomjaztak az emberek a szabad szóra, indultak az adások egymás után, a rádióban mégis csak egyedül Mag Péterből lett – sajnos csak rövid időre – fogalom és márka. Keserűen, keményen, kíméletlenül szólt, szinte harsogott, nem is annyira a közelmúltról, ehhez már nem kelletett civil kurázsi, de főként az éppen regnáló hatalmasok nap mint nap viselt dolgairól. Pedig nem kibicként, a lelátók jótékony anonimitásából kiabált be a pályára, hogy „szemüveget a bírónak”, hanem végig az oroszlán barlangjából, az Iliescu–Roman-rezsim közszolgálati, akkor még inkább csak állami rádiójának a stúdiójából.
Mag Péterből csak úgy ömlött a hosszú évek alatt felgyűlt tehetetlen düh és keserűség. Volt is minek felgyűlnie, hiszen rádiós volt ő korábban is, neki kellett Kondukátorék minden abnormális szövegét hivatalból beolvasnia. Restelkedett is érte éppen eleget, nem csoda, hogy az önemésztő keserűsége, mihelyt szabad utat kapott, parttalanul áradt ki belőle, s ez az erő, ez a szenvedélyesség hallgatói ezreit is magával ragadhatta. Pedig 1971-ben, amikor megismertem, még nagyon kedélyes, sőt vidám fickónak tűnt, noha szókimondásaiért már addigra is gyakran megbukfenceztették.
„Üdvözlöm, fiatal senki” – fogadott reggelenként a Brassói Lapok szerkesztőségében, ahová magyar szakos bölcsészhallgatóként nyári gyakorlatra bejelentkeztem. De amire a gyakorlóból munkakönyves gyakornokká avanzsáltam, Mag Péterrel már csak tévénézőként a képernyő előtt találkozhattam. Bodor Pálnak sikerült őt Bukarestbe csábítania. Péter bátyámmal aztán csak nagyböjtös nyolcvanas éveink első felében futottam néha össze, a sanyarú korra eléggé jellemző körülmények között.
Akkoriban az országos lapnak voltam vidéki, ipargazdasági tudósítója, néhanapján behívtak Bukarestbe, s miután szolgálati dolgaimat a szerkben rendeztem, rohantam egyenesen a televízióhoz, a Dorobanţi piac közelébe, ahol órák hosszát álltam sorba egy kis szalonnáért, húsért, vajért, kávéért, felvágottért. Amikor az értékes zsákmánynyal gyakran már éjfél felé Brassóba hazaérkeztem, otthon mint egy Mikulást úgy fogadtak, sok mindent elnézett a feleségem érte, karácsonyi főzőcskéje előtt pedig különösen. Nos, ebben a fagyoskodó sorban találkoztam többször is Mag Péterrel, akinek a hajdani jókedve addigra már jócskán alábbhagyott, legfeljebb egy-egy viccben csillant meg újra. Egyébként elég stílusosan, mert a legtöbb így kezdődött: „Kérdés a jereváni rádióhoz...”
December elején, amikor a „televíziós forradalomra” emlékeznek, a történelmi helyszín nekem mindig a közös sorban állások emlékeit hozza elő. Decemberben évről évre felidéztem Péter bátyánkat, anekdotáit, zömök alakjához annyira illő öblös hanghordozását. A személyes talákozást viszont, a bukaresti utat évről évre halogattam, és most már végleg is lemondhatok róla, soha nem fogok már Péter bátyánkkal sorban állva tiltott vicceken elkuncogni… Hajdani dörgedelmes hangja végleg elcsendesedett az éter hullámain, s még mellékelt arcképét is a csak többszörös nekifutásra sikerült a világhálóról elővarázsolnom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)2014. november 29.
Akik a „lábukkal szavaztak”
Negyedszázados visszatekintéseinket az elmúlt héten azzal zártuk, hogy három nappal a Román Kommunista Párt (RKP) utolsó kongresszusa után (ahol a nagy várakozás ellenére mégsem történt meg Nicolae Ceauşescu leváltása, sőt egyhangúlag újraválasztották) a világsztár tornászlány, Nadia Comăneci sikeres szökésének a híre hozta lázba a nemzetközi sajtót.
Ekkora arculcsapás Ion Mihai Pacepa szekusfőnök, a külföldi hírszerzés volt parancsnoka 1978-as disszidálása óta nem érte Ceauşescuékat.
Pedig a több ezer kongresszusi „yesman” mellett a „lábukkal szavazók” sem voltak kevesebben, sőt ellenkezőleg! A haldokló rendszer utolsó két évtizedében százezernél is több román állampolgár folyamodott politikai menedékjogért nyugati országokban. Kisebb részben külföldi útjaikról felejtettek el hazatérni, legtöbben viszont útlevél nélkül, életük kockáztatásával szöktek át, kezdetben csak a jugoszláv, később már a magyar határon is. Már akinek sikerült egyáltalán. A többiek vagy a szögesdróton akadtak fenn, vagy a Dunába lőtték, az is megtörtént nem egyszer, hogy a határőrségen verték agyon őket.
Hozzájuk képest azok a sikertelen határsértők (a köznyelv „bokorugróknak” nevezte el őket), akiket „csak” kegyetlenül elvertek, majd börtönbe zártak, még szerencsésnek is mondhatták magukat. A tiltott határátlépés politikai bűncselekménynek, hazaárulásnak számított, ezt verték a többnyire Moldvából vagy Munténiából ide irányított kiskatonák fejébe, mert a helybeli határőrökben már rég nem bízott meg a rendszer. A helyi lakosság körében ugyanis az embercsempészet fejlődött iparággá, sokszor a milíciával és a Szekuritátéval is cinkosságban.
Nadia Comăneci szökésének máig nem tisztázott több homályos pontja is erre enged következtetni. A részleteknek a Monitorul de Neamţ oknyomozó riporterei próbáltak utána járni még 2006-ban. Hogy mire jutottak, cikksorozatukból Brânduşa Armanca közismert tévés újságíró is bőven idéz a tiltott határátlépések témáját összefoglaló könyvében. Magyarul is megjelent 2011-ben, Közelmúlt a médiában / Határesetek a szögesdróton címmel, az aradi Irodalmi Jelen Könyvek sorozatában, a fordítást Koszta Gabriella jegyzi. Mielőtt mi is idéznénk belőle, a fiatalabb olvasók kedvéért röviden az előzményekről.
Nadia alig 14 évesen, az 1976-os montreáli olimpián lett a világ legismertebb tornásznője, ahol is a sportág történetében először ért el maximális, tízes osztályzatokat. Ezzel a teljesítménnyel három arany-, egy ezüst- és egy bronzérmet sikerült begyűjtenie. A közönség odakint el volt kápráztatva, idehaza meg jubilált a rendszer. Az igen ritka hazai sikertörténetet maga Ceauşescu is sietett honorálni, a zsenge kamaszlányt egyből a Szocialista Munka Hőse címmel tüntette ki.
A román nacionálkommunista rendszer még azt a kisebb „szépséghibát” is hajlandó volt elnézni, hogy a friss világsztárt edző házaspárt Károlyi Bélának és Mártának hívják. Erre a mulasztásukra csak 1981-ben döbbentek rá, amikor egy amerikai turné végén Károlyiék is elfelejtettek hazatérni. Edzői disszidálása után Nadia csak árnyéka maradt hajdani önmagának.
De ez még csak a kisebbik baja lett volna. A nagyobb gondot az okozta, hogy ezentúl még a Comăneci nevet sem lehetett anélkül kiejteni, hogy utána ne Károlyiék „lábukkal való szavazásán” kuncogott volna a világ. Ráadásul attól is joggal lehetett tartani, hogy az első adandó alkalommal a tanítvány is követi majd a mestereit. Nadiától be is vonták az útlevelét, s néhány váltakozó sikerű versenye után 1984-re teljesen holtvágányra tették.
Mire valóban felcseperedett, a Szocialista Munka Hőse azon vette észre magát, hogy szocialista munka nélkül maradt. Minden lépését éberen követik, már az egzisztenciája is bizonytalanná válik. Hogy lassan elfelejtsék, a híres „madárkát” kalitkába kellett zárni, nehogy a nagyvilágba kirepülve össze-vissza kezdjen ő is „csiripelni”...
De a madárkának mégiscsak sikerült kirepülnie. A máig titokzatos (jó pénzért) szabadítót állítólag Constantin Panaitnak hívják. Következzék az 1989. november 27-i szökés leírása az említett könyv 92. oldaláról:
„... hajnalig tartott a mulatság a csanádi juhász házában, aki az újságíróknak elmondta, hogy erre az alkalomra malacot vágott, és zenészeket hívott. A mulatságon részt vett a csanádi milícia parancsnoka is, aki jelentette a feletteseinek, hogy idegenek ülnek az asztalnál. Onnan a vendégek Nagyszentmiklósra mentek. A juhász által vezetett csoportot éjfélkor az Újbesenyőt Bukoveccel összekötő út mellett hagyták.
»Csak a talpunk alatt összezúzódó göröngyöket hallottuk. Suttogva beszéltünk, féltünk a határőrök kutyáitól. Mivel fagy volt, nem is tudtuk, hogy mikor értünk át a felgereblyézett földsávon. A katonáktól nem féltünk, tudtuk, hogy csak akkor lőhetnek, ha megtámadják őket, és ha elfognak, mit tehetnek velünk? De egyetlen kutyát sem hallottunk, egyetlen golyót sem lőttek ki, fényrakétát sem, csendben mentünk. Nem kúsztunk, csak bizonyos helyeken lehajoltunk...«
Heten voltak a csoportban: a Talpoş testvérek, Gheorghe és Dumitru, egy terhes nő, Gabi, Dumitru felesége, egy Monica nevű lány (Aurel Talpoş barátnője), egy bukaresti festő, név szerint Gheorghe Paraschiv, egy pusztakeresztúri ember és... Nadia Comăneci. Hajnali 4 óra 45 perckor a csoport a Kiszombor nevű határ melletti helységhez ért. »A mezőn, a falu szélén két magyar határőr megállított. Megálltunk, magyarul köszöntünk. Kérdeztek valamit, de nem értettem. Én, mi tagadás, eléggé féltem. És akkor hirtelen, nem fogják elhinni, pedig tényleg így volt: Nadia ugrani kezdett…, tornászott, és azt mondta, hogy ő Nadia Comăneci...«”
És így tovább. Az embercsempészek – tudják ők, amit tudnak – a részletekről még a mai napig sem nyilatkoznak. Ahogy nem nyilatkoztak ők a moldvai újságíróknak sem, Lukács Csaba anyaországi kollégánk az erdélyi menekülőkről most készülő filmje számára sem tudta szóra bírni őket. Őneki még a nevek közléséhez sem járultak hozzá.
Ceauşescu persze tombolt. A granicsárok országos parancsnokát azonmód kirúgta, december 15-én pedig a teljes határőrséget a Belügyminisztérium állományába helyezte át. Kétségbeesetten igyekezett erélyesnek látszani, de már csak egy fuldokló kapkodása volt az egész. Tehetett ő akkor már akármit, késésben volt, és ezúttal véglegesen. Két nap múlva Temesváron kitört a forradalom.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)2014. december 16.
Moszkvában még egyszer, utoljára
Azon a napon – 1989. november 27. –, amelynek fagyos hajnalán a magyar határon éppen átszökött Nadia Comăneci talajtorna-gyakorlatokkal bizonygatta a katonáknak, hogy azonos önmagával, Nicolae Ceauşescu válaszlevelet küldött Mihail Gorbacsov meghívására.
A máltai találkozóra készülődve a szovjet elnök már a találkozó másnapjára Moszkvába invitálta a varsói szerződés országainak vezetőit, hogy beszámoljon, mire is jutottak idősebb George Bushsal Európa jövőjének a felvázolásában.
Ceauşescu bosszús. Jól tudja, hogy Nyugaton kitelt már a becsülete, Moszkvában meg eddig sem termett számára babér. Fél éve sincs, hogy Bukarestben Gorbacsovval egy egész éjszakát átveszekedtek, és Eduard Sevarnadze külügyminiszter szerint reggelre már közel álltak ahhoz, hogy akár egymásba is kapaszkodjanak...
Pedig akkor még csak Magyar- és Lengyelországban volt meleg a helyzet, igazán felforrósodni csak az augusztusi kánikulában kezdett, hogy október-novemberre a németeknél, a cseheknél és a bolgároknál is elinduljon Kelet-Európa nagy földindulása. De a román elnök a régi, rátarti természetét még a mostani, szorultabb helyzetében sem tudja megtagadni. Részéről az is elég lenne, írja a levélben, hogy csak a külügyminisztert küldje el Moszkvába, de ha Gorbacsov elvtárs hajlandó lenne vele és a román kormányfővel külön is elbeszélgetni, hát akkor már neki is megérné ez a kis kiruccanás.
Gorbacsovnak egy porcikája sem kívánja ezt, de hát üsse kő, megszokta ő már Ceauşescu primadonnáskodásait.
A máltai „nagy találkozást” követő napon, december 4-én elég vegyes társaság hallgatja Moszkvában Gorbacsovot. Ahogy a teremben körülnéz, Ceauşescu mindenfelé új arcokat lát, régi ismerősei közül egy-kettő ha maradt mutatóba. Kádár János helyén például az utódját, Grósz Károlyt sem találja már, pártvezetőként egy reformközgazdász, Nyers Rezső mutatkozik be, mellette Németh Miklós miniszterelnök, aki jó ideje függetlenítette kabinetjét, mindenféle pártállami gyámkodást elhárítva.
A lengyel Tadeusz Mazowieczkinak már függetlenednie sem kellett, őt eleve a Szolidaritás jelölte ki választási győzelme után a varsói kormány élére. És nagyon friss, mindössze egynapos hír, hogy Erich Honecker utódjának, Egon Krenznek is pünkösdi lett a királysága. Alig másfél hónap után az NDK utolsó kommunista államfője is bedobta a törülközőt az egész vezetőséggel együtt.
A leváltott régi elvtársak sorsa pár órával később, a kétoldalú megbeszélésen is előkerül. Ceauşescu Todor Zsivkov bolgár pártfőtitkár érdekében próbál interveniálni, de Gorbacsov megnyugtatja. Zsivkov szerinte még simábban megússza, ezt viszont aligha mondhatná el Erich Honeckerről. Pedig próbálta figyelmeztetni, nemcsak őt, a cseh vezetőket is, hogy ideje lenne lépniük, amíg még nem késő. Nem hallgattak rá, magukra vessenek.
Apropózás ez a javából, de Ceauşescu a füle mellett enged el minden célzást. Most főként gazdasági gondokkal hozakodik elő. Szovjet nyersanyagok kellenének, kőolaj például, mert a román lelőhelyek kimerülőben vannak. Dăscălescu kormányfő a gázszállítások csökkenését panaszolja fel. Gorbacsov szerint kőolajban ők sem bővelkednek, a gázhozamok csökkenése pedig gyakran előfordul, éppen a téli szezonokban.
De a találkozó mára már nyilvános gyorsírói jegyzőkönyvében ezeknél pikánsabb dolgokat is olvashatunk. Például Ceauşescu önképét a saját katasztrofális gazdaságpolitikájáról. Érdemes a szavait szó szerint idéznünk: „Mindenesetre vállalatainkat nem szabad egységes irányítás nélkül hagynunk, legyenek azok bár országos jelentőségűek. Persze jogokkal és autonómiával.
Húsz évvel ezelőtt rengeteg jogot kaptak nálunk is, de az első dolguk az volt, hogy mindenféle hiteleket vegyenek fel, amelyeket aztán gazdaságtalan beruházásokra költöttek el. Akkor mi a jogokat korlátoztuk, mert kézben kellett tartanunk bizonyos dolgokat. Románia 1980-ra nagyon nehéz helyzetbe került, küladóssága 11 milliárd dollárra emelkedett. Meg kell mondanom önnek, hogy akkori tárgyalásaink során Brezsnyev gyakran mondogatta, hogy ne vegyünk fel hiteleket.
Ezt többször is elmondta, de mi hibáztunk akkor, amikor túl sok jogot hagytunk a vállalatoknak, ők meg arra használták ezeket, hogy külföldön eladósodjanak.” Gorbacsov itt közbeszól, hogy leüsse a magas labdát: a kormány volt a hibás. Dăscălescu magára veszi, mentegetőzik: „Én csak az elszámolásra érkeztem!” („Eu am venit numai la plată!”)
Ceauşescu felvezetése szerint – legalábbis így adja elő Gorbacsovnak – az indokolatlan hitelfelvétel, a pazarlás, majd a mértéktelen eladósodás miatt kizárólag a könnyelmű vállalatvezetők a felelősek. Ezek szerint ő szegény ott sem volt, ő nem is tudott semmiről semmit. Vajon mikor súgták meg neki, hogy nagy baj van? Csak 1980-ban talán?
Akkoriban Románia a fizetésképtelenség szélére került, felhalmozott adósságai átütemezését kérte. A pénzügyi világ az ilyesmit államcsődként szokta emlegetni. Ezek szerint Brezsnyev is eltévesztette volna az ajtót, amikor a hitelektől nem a gyárigazgatókat óvta, hanem a mindebben ártatlan Ceauşescut zaklatta az aggodalmaival... Az adósságok visszafizetésének az erőltetett menetéről is mélyen hallgat, arról, ami miatt Románia lakosságának a nyolcvanas esztendőket végig kellett éheznie és fagyoskodnia.
De Gorbacsovnak sem kedve, sem ideje vitatkozni. Először Bukarestben 1987-ben próbálkozott vele, de akkor a felesége, Raisza meghúzta a kabátujját: „Hagyd abba, teljesen felesleges, nem látod, hogy kivel állasz szemben ?!”
Gorbacsov már leírta magában Ceauşescut, de a látszatra még vigyáz. Hogy mire is gondol valójában, azt a találkozó végén elejtett félmondata árulja el. Amikor román részről a kétoldalú kormányfői találkozót, a részletes gazdasági tárgyalásokat sürgetik, a szovjetek azzal próbálják lerázni őket, hogy majd 1990. január 9-én, a Szófiában tervezett KGST-csúcs idején szakítanak erre némi időt. Nesze semmi, fogd meg jól! Ceauşescu elégedetlen, és akkor Gorbacsov elszólja magát: „De hát miért, JANUÁR 9-ÉIG MÉG élni fogtok.” („Veţi mai trăi până la 9 ianuarie.”)
Moszkvában csak ennyire telt, ebben is maradtak. De aztán a dolgok egészen más irányba kanyarodtak. Gorbacsov és Ceauşescu soha többé nem látta már egymást.
Krajnik-Nagy Károly
Krónika (Kolozsvár)
lapozás: 1-29